Tündérdombi fények

„saját egómból akarok Centrum lenni. Én, mint elkülönült létező, vagyok önmagam princípiuma” (vö: félreértelmezett torzult solipszizmus). A mihályi válasz viszont: "a centrum nem az ego, hanem Isten, aki egyedül Van, az Én vagyok az Én vagyok, és rajta kívül nincs Más. Ki olyan, mint Isten? Mik-ha-él?" Ezért Mihályt akár az önmagát principiumnak tételező ego (mint démon) elleni spirituális harc archetipikus alakjának is nevezhetjük. A közelmúltban Benedek pápa is úgy értelmezte Mihály üdvtörténeti szerepét, mint Isten egyedülállóságának védelmét a sárkány önistenítő lázadásával szemben. Mihály ikonográfiájában gyakran mérleget is tart a kezében. Ez már egy másik aspektusára is felhívja a figyelmet. A mérleg jelentése: egyensúly – igazság – mérték – helyes arány – ítélet. A Kozmosz nem véletlen dolgok halmaza, hanem Ordo, rendezett egész. A bűn pedig ennek megfelelően nem csupán az erkölcsi szabályok áthágása, hanem mélyebb értelemben aránytalanság, valami, ami túllépi a neki megfelelő, Istentől megszabott helyét. Ez a hybris. A mérleg visszaállítja a helyes arányt illetve azonosítja az eltorzultságot és aránytalanságot. Mihály ezért egyszerre harcos és bíró. Innen érthető a középkori keresztény kultusza is. Mihály nem véletlenül válik a keresztény lovagi ideál egyik legfontosabb égi alakjává. Az igaz lovag feladata védeni a rendet, oltalmazni a gyengét, szolgálni a magasabb törvényt, és ami mindenek előtt a legfőbb: legyőzni önmagában is a rendezetlenséget. Ezért Mihály ikonográfiája tulajdonképpen a szakrális harcos, a ksatrya tökéletes képe, a rendező erő megnyilvánulása. Azonban ennél is jóval több. Visszatérve a guénoni értelmezéshez: Mihályban egyesül a Király és a Pap princípiuma. Guénon a Metatronról szóló részben hangsúlyozza, hogy benne egyszerre van jelen a királyi és a főpapi hatalom, vagyis: uralom És közvetítés. Ez már szinte a Melkizedek-szimbolika területére vezet minket. És innentől Mihály jóval több, mint „a sátánt legyőző arkangyal”. Ő a kozmikus rend egyik legmagasabb megjelenítése, a vertikális Tengely őrzője. Felül van a Princípium. Alul: a megnyilvánult világ, a Kozmosz. Mihály funkciója Metatronként pedig az, hogy a kettő közötti Rend ne szakadjon meg. Mihály arkangyal tradicionális-metafizikai értelemben annak az intelligenciának a megszemélyesítője, amely minden dolgot visszarendel saját jogos helyére Istenhez képest. És ezért az ellenfele szükségképpen a Sárkány, az a princípium, amely minden dolgot ki akar szakítani a helyéből, hogy saját magát tegye centrummá. A külön vált ego illúziója, az ego démona. Tulajdonképpen a „Quis ut Deus?” – „Ki olyan, mint Isten?” formulában Mihály teljes metafizikája benne van. A teremtmény nem válik Istenné azzal, hogy önmagát abszolutizálja; éppen önmaga valódi természetét veszíti el. A felemelkedés útja paradox módon nem az önistenítés, hanem az önmagunkon való túllépés, és nem magunk istenítése, hanem Isten önmagunkban való felfedezése. Mert Mihály arkangyal sem azt mondja: „Nincs isteni Én." Hanem: Mi-cha-El? — Ki olyan, mint Isten? Mert Istenen kívül nincs más. Én vagyok az Én vagyok. Mindörökre, megszakítatlanul. És ha egómba zárkózva tételezem magam valami különállónak, Másnak, mint Isten, Mihály szigórúan kegyelmes kardja sújt le rám.